Az iOS alapértelmezett ébresztőhangja a nappali alvás végét jelzi. L. ennek hatására szokta feladni az ōkunoshimai álmodozásait a nyuszikkal az idillinek elképzelt szigeten. Így délután háromkor, bár neheztelt a világra, hogy fel kell kelnie, mégis azt hitte, ez is csak egy tipikus szerda lesz, és ettől tartott a leginkább. A hálót csokoládé- és gesztenyepürébarna szálakból összeszőtt padlószőnyeg borította, ahogy szinte a teljes lakást. Ezen álltak steril fehér, ikeás bútorok, amiket L. egymaga válogatott, és rakott össze egy nap alatt – a teljes lakás berendezését, annak egyáltalán nem ellenére, hogy bölcsész. Sarokba tolt franciaágy, eperjoghurt-rózsaszín ágyneművel. Az ágy háttámlája laza, és nekitámaszkodva nyikorog, mert nincs meghúzva rendesen. Az ágytól jobbra használaton kívüli sarokasztal, a tetején élethűnek beharangozott plüssállatok: orosz sutaszárnyú mókus, keleti sün, mezei nyúl, keleti szürkemókus. A szoba másik végén háromajtós ruhásszekrény, ujjlenyomat-foltos tükörrel a közepén, az ajtó mellett, amit másik oldalról azonos színű komód határol. L. felpattan az ágyból, és a konyha felé indul – nem mintha csak az utolsó másodpercig kiélvezett szünet után rohanna vissza dolgozni. Az ajtón kilépve a mindig sötét, ablaktalan előszobába jut, amiből balra a már részletezett, nyárspolgárbarna szőnyeggel borított lépcső vezet a bejárati ajtóhoz. A jobbra található ajtón a nappaliba lépve L., mint nem várt, túlzóan magas éttermi számlát, pillantja meg a huszonnyolc fokot a digitális hő- és páramérőn. L. olvasott egy cikket arról, hogy míg a nők gondolkodásának a magas hőmérséklet kedvez, addig a férfiak olyan tizennégy fokban képesek jobban gondolkodni. Többek között emiatt szerette a dél-angliai időjárást. Átsietett a hatalmas televízió és a foltos, rózsaszín pokróccal letakart heverő között, amik természetesen a fos színű szőnyegen foglalnak helyet. Vizslatta a színek szerint elrendezett könyvespolcát; „színtelenül színre lépünk színlelésünk színpadán" – jutott eszébe saját frappánsnak hitt szójátéka. A konyhába érkezve, a minden máshoz passzoló színű konyhabútorból kiveszi a Rilakkuma mackómintás kávéscsészét a csimpánzfejet formázó teás bögre mellől. Remegtetve szór instant kávét a csészébe. Rak bele édesítőt – hármat vagy négyet. Úgy nyomja meg a vízforraló gombját, mintha forró lenne. Nem tesz tejet a kávéba. Nem marad a konyhában. Nem hord papucsot a rohadásbarna padlószőnyegen. Nem indít el kortárs popszámokat a kávézáshoz és készülődéshez, mintha nem is munkába, hanem buliba menne. A kávéhoz Imin, Tata és Enel nemzetségéről elnevezett, rózsaszín ceruzaelem formájú elektromos cigarettából szippant akkorákat, mintha kapkodná a levegőt. Eközben bámul maga elé, mint bulizásban kifáradt fiatalok szombat hajnalban a Northern Line-on. Nem akar nyaralásokat vagy új vágódeszkát nézni a telefonján. Nem akarja elolvasni az osztályvak híreket, a műveltségellenes mémeket, a férfiakat és nőket szánt szándékkal összeugrasztó Facebook-posztokat. Mint a Helm-szurdokba visszavonuló rohírok utolsó mentsváráért, a kávéscsésze karikás üvegasztalon lévő Szvoren-kötetért nyúl. Szerepfelfogás, ikrek, mindenből kettő van. Olvasás közben megzavarja az ablakpárkányon a szürke, nyuszit formázó autista kitűzőről visszaverődő napfény. Sokáig azt hitte, a szinesztézia az egyetlen betegsége. Sokáig azt hitte, Michael Jackson nő. Sokáig azt hitte, az idő az isten. Tíz perccel öt előtt elrohan fürödni a csokisparány színű szőnyegen. Forró vízzel zuhanyzik. Rajta hagyja a sampont a haján, miközben fogat mos. Nem felejti el lemosni. Nem időzik túl sokáig. Nem hallgat Machlert a fürdőkádban. A kelleténél kevésbé törölközik meg. Összejárkálja vizes lábbal a fenyőháncsbarna szőnyeget. Hamuszürkére fakult fekete melegítőnadrágot, mohazöld, hosszú ujjú pólót és elhordott sportcipőt vesz fel. A kobaltkék, elfogadhatóan sáros hátizsákjába könyveket pakol, majd kiviharzik az előszobába, a bejárathoz vezető lépcső felé. Happy Meal-menüből összegyűjtött Minyon-figurák állnak a lépcső párkányán, szoros egymásutánban – nem tudja, hány darab. Kattan a zár, kihúzza a kulcsot. Még elképzeli az előbbi recés fémek hangja alapján, milyen lenne inkább zárnak lenni. Irány a gyár. Maga mögött hagyja az aranybarna szőnyeget.