Ágnes néni ismét úton volt. Komótosan sétálgatott ezen a kora tavaszi délelőttön, mikor még az évszak jócskán éreztette, hogy bizony pár hete hagyta csak igazán maga mögött a zord telet. A rügyek közül csak egy-két igen bátortalan teremtés volt az, amelyik fejét a napsugár felé fordítgatta. Közben pedig szaladt a tér, mint megannyi falevél a szélrózsa ezer irányába. A dolgozó budai lakosok önmagukkal és a tömeggel is versengve ugrottak fel egy éppen akkor induló buszra, vagy kapaszkodtak fel a jócskán megtelt villamos utolsó, szusszanásnyi helyeire. Ágnes néni szórakozottan járatta rajtuk tekintetét. Önmaga lényének hasonlóságait vélte felfedezni a siető, könyveiket szorongató, hosszúszoknyás egyetemista lányokban, a gyermekét babakocsiban tologató édesanyákban, és a hozzá hasonló - talán a piacra igyekvő - szépkorú asszonyokban is. A békés öregkor a messze vándorló unokák helyzetében sajnos igencsak elkerülte, így csupán egy boldogsága maradt a néha-néha megcsörrenő vonalas telefonon túl. A Feneketlen-tó ebben az évszakban is csodálatos oázisként állt a betontengerek közepén. Fiatalkora hajnalán, az egyetemi órák után történetek százait találták ki barátnőivel itt, sőt, néha még el is játszották azokat a tó partján.

Huszonévesen, nagyratörő álmokkal, a jogtudományi kar végén Ágnesnek csak egy vágya volt, mely sajnos nem illett bele a szülői regulákkal fegyelmezett életébe. Ott, akkor, azon a délelőttön azonban látni vélte fiatalkori önmagát, aki barátnői előtt bátran kijelentette, hogy bizony ezekből az irományokból egyszer színdarab lesz, sőt, még játszani is fog bennük egy szerepet! Magában kuncogott.

Mert bizony eltelt bő 10 év, és megalakult a Hököm Színpad és a Magyar Színkör, a mai Karinthy Színház. Az új forma és stílus a régóta már nagyon vágyott változás első hírnöke lett, és az adott lehetőség sorra vonzotta a kultúrára éhes tömegeket a hajdani Haladás mozi épületébe. Ide érkezett meg az egyik előadásra Ágnes is, aki egyből magáénak érezte a színpad világát, és szorongással vegyes izgalommal ült be a nézők közé. Aznap este John Steinbeck Egerek és emberek című darabjának premierje volt éppen. A színészek között pedig ott volt a talált-jövő is, Tamás személyében.

Az előadás után pár félszeg mondat, egy kis mosoly elég volt ahhoz, hogy a fiatalok szíve is összetalálkozzon. Szót tettek követtek, és Ágnes már egy sokat és szeretettel látott személy lett a színházban, ahova rövidesen ruhatáros, majd kellékes munkakörben is csatlakozhatott már. A névváltoztatást követően sorra kerültek premierre az új darabok, a lány pedig áhítattal követte a próbák, felolvasások, díszletezések véget nem érő folyamatát. Tamás pedig vele együtt élte meg ezt az időszakot, azzal a tudattal, hogy kedvese is színészi jövőről ábrándozott. Egyszer aztán bátorságot vett magán, és a rendező elé állt. Fél óra érvelés, győzködés és kérlelés nyomán sem jutott el a várt sikerig, a tetőpont pedig egy elcsípett félmondat volt a rendezőtől, melyet sajnos Ágnes is hallott. „Hiszen csak egy kellékes, semmi másra nem jó!”. Ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy álmainak széttört szilánkjai a lába elé hulljanak.

Aznap este, némán sétáltak egymás mellett Tamással a Feneketlen-tó partján. A csend egészen közéjük telepedett már, mire a fiú megtörte azt.

- Tudod, kaptam egy ajánlatot. Itt járt egy színházrendező, és beszélt a főnökkel. Ígéretesnek tartana egy új szerepre a készülő darabjához. – Tamás már a végére egészen hadart, olyan gyorsan akarta szerelme tudtára adni a fejleményeket.

Ágnes hosszú percekig nézett maga elé.

- Ez remek hír! Melyik városba mentek?

- Nem város Ágika, Amerika.

Újabb csenddel terhelt pillanat költözött a fülledt nyárestébe. A lány százszor visszajátszotta magában Tamás mondatait, remélve, hogy azok nem hordoznak valóságot. Gondolatok cikáztak fiatal lelkében, végül mégis csak ennyit mondott, egészen halkan.

- Nem baj, megvárlak.

A nehéz szavak súlya alatt pakolták be a bőröndöt, vettek könnyes, szoros ölelésbe költözött búcsút. Írni fognak egymásnak! Ez egy tiszta ígéret volt, amely az évek múlásával lassan mégis elkopott. Az újrakezdés terhe alatt a fiatal lányból feleség lett egy olyan férfi oldalán, aki tiszta szívből szerette és alapjait építette egy rendes, boldog életnek. Ágnes még azután is sokat sétált a Feneketlen-tó partján, hogy hivatalosan is színésznő lehetett a Karinthyban. A próbák és felolvasások közepette jólesett lelkének látvány és a vízcsobogás, a fűzfák hűsítő árnyéka. Ilyenkor csak mesélt. A tónak, a pillanatnak, Tamásnak, mintha ott lenne. Mesélt Feriről, a férjéről, a kis bérházról, ami nem messze volt a színházról, és a vágyott szerepekről, amiket végre eljátszhatott a színpadon. Később aztán mesélt Gézáról és Katikáról, a szeretett gyermekekről, és mesélt Margit néni, a színházi jegyszedő váratlan elmúlásáról is. Minden nap talált egy kis percet a létben, ahol kisétálhatott a tóhoz, és mesélt. Kezeit ölében nyugtatta, tekintetével a víztükröt fürkészte. Még két óra és csörög a telefon. Géza fogja hívni, megkérdezi majd, hogy van, és elmeséli, hogy milyen fárasztó volt a munkanapja megint. Angliában dolgozik már több éve egy étteremben, és eszében sincs hazajönni. Katalin lánya Németországból fogja hívni, őt a szerelmes szíve húzta ki oda évekkel ezelőtt. Néha ő is elgondolkodott rajta, hogyan alakult volna az élet, ha ő is megy, a saját szerelmes szívét követve.

Már éppen állt volna fel, hogy visszatérjen a Bartók Béla úti bérházba, amikor egy idős férfihang szólította meg.

- Ne haragudjon, leülhetek?

Ágnes már éppen visszafordult volna, hogy közölje, üljön csak le nyugodtan, ő már éppen indulna, amikor a kék szempár maradásra bírta. A ráncokkal tarkított mosolyban, és a barátságos tekintetben, melyet az évek nem öregíthettek, Tamásra ismert. Kettejük közül a férfi szólalt meg először.

- Ágika, hát mégis megvárt!

Tamás mosolya nem hervadt, az idő és az emlékek őrizte asszony kezét sajátjába fogta, bőrükön a ráncaikkal együtt életútjaik is találkoztak. Meséltek helyettük.